Négy meg két fél történet a szórványból

Egy kurta nap alatt megjártuk Zombort és Kupuszinát, hazafelé pedig azon gondolkodtam, hogy néhány röpke ott töltött óra után dehogy lehet egy hús-vér riportot írni arról, milyen a szórvány(lét). Mert csak egy-egy töredéket láttam.

Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születése napján, november 15-én ünnepeljük a Kárpát-medencei magyar szórvány napját. Olvassák el négy ember egy-egy történetét.

A címben ígért egyik fél történet

Jó volt belépni a régi zombori városháza ódon falai közé, a magyarul nem értő, ám végtelenül kedves portásnak elmagyarázni, hogy a szórványközpontot keressük, felmenni az öreg lépcsőn, rálátni az elhúzódó udvari építkezésre, az emeleten magyar hangokat hallani. Miközben várakoztunk a Dunatáj Egyesülés Nyugat-Bácska Régiófejlesztéséért civil ernyőszervezet (a szórványközpont) elnökére, megtudtuk, hogy majdnem bedőlt az épület, amikor a munkásokkal az egyik helybeli halljakend szerb vállalkozó kivetetett egy tartófalat. Még az irodaajtót sem lehetett becsukni, mert úgy megdőlt az egész építmény, hogy a kilincsnyelv nem érte el a zárt. Aztán a Prosperitati-támogatások ügyfelei között áthaladva egyik kis irodából a másikba lépünk.

A szórvány elvándorol Nyugatra, vagy legalábbis ingázik

— Ez egy nagyon nehéz kérdés — válogatta meg gondosan a szavait Péter István, a szórványközpont elnöke, amikor arról kérdeztem, hányan maradtak Nyugat-Bácskában. — Szerintem 5000 körül, talán... Mert aki egy hónapot kint van Németországban, aztán kettőt otthon, vagy bármi más kombinációban, azt hová kell számítani?

Arról is beszélgetünk, hogy az elvándorlás megállításának egyik módja nyilván a Prosperitati, mert egy réteget biztosan elér a támogatásaival — a földműveseket, vállalkozókat mindenképp, a munkásokat viszont nem, ők azok, akik inkább a Nyugatot választják.

Milyen a szórványban élni? — feszegetem a kérdést.

— Ha az ember ideszületik, akkor ez a normális közeg. Habár egy kupuszinitől ezt kérdezni azért megint csak más, merthogy a faluban nincs szórványban az ember. Megszoktuk, hogy ha innen kiteszed a lábadat, már szerbül kell beszélni. Sokaknak ez nagyon lekorlátozza a lehetőségeit. De ha, mondjuk, egy regőcei vagy őrszállási vagy csonoplyai ember bőrébe próbálom képzelni magamat, akkor azt látom, hogy ők rendkívül jól alkalmazkodtak.Értik a szerb mentalitást, szokásokat, és habár nagy az asszimilálódás, mégiscsak van egy réteg, mely az elfogadom-megtanulok-slavára járok mellett húzott egy vonalat, hogy eddig.

Van falu, ahol ezeknek az embereknek az egyház nyújt magyar közösséget, van, ahol a tűzoltók, a kultúregyesület... Nehéz uniformizálni, merthogy személyfüggő: falvanként az élet más-más területén bukkannak fel szervezőerővel megáldott emberek. Az önkéntesség náluk létforma, ez működteti a civil életet Nyugat-Bácskában. A szervezetek nemritkán százéves hagyományra tekintenek vissza, abba a munkába nincs értelme beleszólni. Így a szórványközpont egyik feladata például, hogy ezeket a tereket és az eseményeket koordinálja.

— Nem szervezhetünk egymásnak keresztbe. Hogy csak egy példát mondjak: ha Szilágyin akarnak tartani egy bált, akkor azt csak akkor tudják megcsinálni, ha Gombos, Kupuszina, Doroszló, Apatin magyarsága meglátogatja legalább egy-egy társaság erejéig, különben nem lesz elég vendég.

Beszélt arról is, hogy mennyire fontosak a magyarországi programok, mint amilyen a Prosperitati is, mely túl azon, hogy anyagi segítséget nyújt, az identitásnak is rendkívül jót tett, „ha úgy tetszik, helyrerakta a magyar büszkeséget”. Vagy a Petőfi-ösztöndíj... — mondja, s már érkezik is az új munkatárs.

Ez egy iszonyúan bulizós közeg  

Nagy Karina a nemzetpolitikai államtitkárság Petőfi Sándor Programja keretében a jövő év májusáig ösztöndíjasként teljesít közösségsegítő szolgálatot a nyugat-bácskai szórványban. Két évvel ezelőtt Kőrösi Csoma Sándor-ösztöndíjasként Oslóban tevékenykedett, és beismeri, ez óriási váltás, ám marosvásárhelyi származásúként nagyon szerette volna megnézni, hogy a Kárpát-medencében máshol hogyan élnek.

— Színésznőként diplomáztam, itt, Nyugat-Bácskában nagyon erős az amatőr színjátszás, azért is örülök, hogy idekerültem. Elmentem a legtöbb iskolába, ahol még van magyar nyelvű oktatás, s egyre több színjátszó szakkört vezetek, mert azt szeretném, ha a nagyoknak lenne utánpótlása: Gomboson bejárok az általános iskolába, Doroszlón és Bezdánban is indult színjátszó szakkör, Kupuszinán is tervezünk, illetve Nemesmiliticsen is lesz. Itt a nagyobbaknak filmes tábort szeretnék tartani a téli szünetben. 

Megkérdezem, milyennek látja Zombort és környékét, mire nevetve azt válaszolja, ez nem lesz „szalonképes” válasz:

— Ez egy iszonyúan bulizós közeg. Úgy érzem magam, mint egy fesztiválon. Nagyon jókedvűek és jó vendéglátók az emberek, itt egy megbeszélés is úgy kezdődik, hogy na, akkor együnk egy pljeskavicát meg igyunk egy pálinkát...

Álomszép óvoda

Az ovisok éppen az udvarra készülődtek, amikor megérkeztünk. Nem meglepő módon már alig várták, hogy a meleg, őszi napsütésben birtokukba vegyék a játszóteret: van ott minden, vonat és mászófal, kis kerti házikó, csúszda, és még sorolhatnám. Nemrég kapták a Kárpát-medencei óvodafejlesztési program keretében a hat vajdasági szórvány-óvodaközpont egyikeként.

— Húsz éve dolgozom, azóta soha nem volt részünk ilyen segítségben — kezdi történetét Rezicska Rozmari óvónő. — Nagyon sok játékot kaptunk, felújították az épületet. Tizenhárom gyerekkel dolgozom, kétnyelvű, vegyes csoportról van szó, háromtól hatévesek, mindössze négy „tiszta magyar” gyerek van itt, a többiek magyar—szerb vegyes házasságból származnak, sőt, van egy magyar apuka és egy Amerikából jött perui anyuka gyermeke is. Egyre több szerb nyelvű mesét, verset kell megtanulnom, mert a foglalkozásokat is két nyelven kell tartanom. Amikor kijönnek az udvarra, amint azt most is hallani lehet, inkább a szerb nyelv van a középpontban.

„Én itt otthon vagyok”

Péter Istvánnal együtt kocsiba ülünk, és irány Kupuszina. Talán ebben a faluban a legmagasabb az egy főre eső útszéli keresztek száma, meséli nevetve, és hozzáteszi, a helyiek közösen festik át minden évben mindegyiket, ő maga a színfelelős, és bizony merészen válogat, hogy messziről hirdessék: itt hisznek az emberekBegördülünk Toldi Istvánmesemondóhoz, a Magyar Kultúra Lovagja és még sok egyéb cím tulajdonosához. Kávézás közben elmondja, hogy ketten maradtak a feleségével a nagy házban, mert a lányunk férjhez ment. No, nem került messzire, a faluban maradt, most pedig — két héttel a szülés előtt — a zombori piacon árul az anyjával.

— Virágokkal foglalkozunk, kicsiben, amennyit mi magunk el tudunk adni a piacon. Néhány éve fűszernövényeket is termesztünk. Emellett a „büdösboltban” dolgozom eladóként. Amikor van szabadidő, az a gázkieresztés, hogy kultúrázunk keményen. Ha kell, a faluban segítünk, ha hívnak, mesét mondok. Megélni? Nehéz, de lehet. Ez mind attól függ, hogy mekkorák a vágyaid. Én nem akarok elmenni a faluból, és hála Istennek, a gyerekek, a feleségem sem. Én itt otthon vagyok.

Meséli, 1000-en ha élnek a faluban, 5-600 fiatal biztosan elment, velük 40-50 gyerek is, ami az iskolának nagy érvágás. Szerinte egy megoldás lehet: munkahely, munkahely, munkahely. Itt nem maradt más, csak a napszám meg a föld. Ám nem elég, hogy valakinek van nagy traktorja, ekéje, „mert termelni mi tudunk”, csak azt el is kell adni, méghozzá jól, s ez a nehéz.

— Tudjuk, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, gyökereinket ápoljuk, kutatjuk. Jó tíz évvel ezelőtt elmentünk fel Palócországba, néztek ránk, mint bornyú az új kapura, hogy mi van. El se hitték, hogy itt egyáltalán létezik palóc, aztán megismerték a viseleteinket, szokásainkat, észjárásunkat, most már megbecsülnek bennünket. Erről a részről tudjuk, hogy mi egy szórvány vagyunk — most akkor mi van? Evvel fölvágni kell? Nem, ez van. Mink a miénket becsüljük, a szomszéd településről szinte névről ismerünk mindenkit, Zomborban, Gomboson, Szilágyon, Doroszlón.

Azt is elmondja, hogy érzik a magyar politikum támogatását.

— Ha valami bajunk van, óhajunk, sóhajunk, akkor szólunk, s azon lesznek, hogy az megoldódjon. Jó, nem lehet mindent varázsbotütésre, lehet, hogy kell arra egy év, két év, de soha nem mondták, hogy á, már honnan!

S még egy fél történet

Hazafelé utazva kollégám, Kartali Róbert, akinek a nagyszülei kupusziniak, s aki gyerekkora nagy részét maga is ott töltötte, elmesélte, milyen volt egykoron: rengeteget dolgoztak a földön, de megérte, s hétvégenként majdnem ezer magyar környékbeli fiatal szórakozott a számtalan kupuszini kocsmában, diszkóban. Nagyszülei még ott élnek, a család sűrűn hazajár, de…

Fehér Márta, Hét Nap, 2018.11.15